Egy izgalmas személyiség garantálja az izgalmas válaszokat. Szeretettel mutatjuk be nektek a Marie Anne Design tervezőjét! –
Az interjú kérdéseket Csintalan Georgina – ItsMe online magazin- készítette.
Bevallom őszintén, hogy még csak most ismerkedem az általad kreált táskákkal és egyéb kiegészítőkkel, de rögtön beleszerettem az Onyx válltáskába. Az oldaladon leírod nagyvonalakban, hogy hogyan is kezdődött nálad ez a –mondhatjuk úgy – szenvedély. Engem viszont az is érdekelne, hogy miért épp a táska a fő profilod, és hogyan alakult ez az egész hobbiból vállalkozássá?
A ruhatervezéssel való viszonyom elég korán, a Barbiebaba korszak után véget ért. Varrni anyukám mellett tanultam meg, a lelkesedésem határtalan volt, a bőrbe, mint anyagba pedig egy véletlen folytán beleszerettem. Így kézenfekvő volt, ha nem ruha, akkor táska. Egyébként a Marie Anne Design nem volt előre megtervezett, tudatos döntés. Rajtam kívül senki sem hitt ebben az egészben, én meg talán bele sem mertem gondolni még akkoriban, hogy több is lehetne, mint hobbi.
Barkács vonalon egyébként mindig erős voltam, ami egy mérnöktanár apuka mellett talán érthető. Szeretem, hogy egy táska megtervezése precizitást, térlátást igényel és végtelenül izgalmas mikor egy skiccből szabásmintát szerkesztek, abból pedig lemodellezem a mintadarabot. Lépésről lépésre, lassan, de biztosan fejlődni és olyan brand-et létrehozni, ami 10 év múlva is életképes marad, most ez a cél.
Milyen volt az első darab, amit elkészítettél? Volt, aki motivált?
Kaphatok egy rövid betekintést az indulás nehéz körülményeiről?
A legelső darabot 2013-ban készítettem. Egy végtelenül egyszerű kis cipzáros neszesszer volt, kézi tűzéssel, a mai napig használom. Egy győri cipőkellékes üzletben vettem kis darab hulladékbőröket, majd később az alapanyagot kárpitos hulladékra cseréltem, innen indult az egész. Az első eladások egy kézműves portálon zajlottak. Komoly üzletet indítani kapcsolati- és anyagi tőke nélkül lehetetlen, ezért nem is vállalkozásnak indult a dolog. Varrogattam, aztán az egyetemi ösztöndíjamat és a diákmunkából származó bevételeimet elkezdtem visszaforgatni. Minden hétvégén hazajártam Győrbe, hogy varrni tudjak, és a hétköznapok szabadidejét is ezzel töltöttem. Autodidakta módon a saját tapasztalataim útján tanultam meg az eddigieket, de még sok minden előttem van a szakma teljes elsajátításához. Elég lassú és kemény időszak volt. 2014-ben döntöttem úgy, hogy kell egy márka és komolyan szeretném csinálni, így a bőrvarrógépem megszerzése után szép lassan követték egymást az események.
Határozott nő vagy, határozott elképzelésekkel, nem csak tervezői, de vállalkozói téren is.
Milyen elveid vannak, amelyek igazán fontosak számodra, akár a kollekciók gyártása során, akár az üzleti életben?
A kisvállalkozói lét legnagyobb áldása és átka egyben, hogy saját magad ura vagy, te osztod be az idődet, a feladatokat; magaddal kell elszámolnod, és mindenért neked kell vállalni a felelősséget.
Nem foghatod rá a kollégádra, hogy miatta csúsztál el a határidőkkel, nem mondhatod, hogy nem voltak megfelelőek a körülmények a feladat megoldására, és nem várhatod, hogy a főnök megmondja helyetted, mit, hogyan csinálj.
Szabad vagy, de ha nem dolgozol, éhen halsz, nem egy biztos, állandó, nyugdíjas állás, ahol akkor is jön a fizetés, ha épp csak 60%-kal dolgozol. Ezért határozottság, bátorság és nagyon szigorú időbeosztás nélkül nem lehet vállalkozni.
Édesanyám a tanítóság mellett majd 20 évig 300-500 Ft/db áron varrt egy alagsorban kialakított ”varrodában” olyan gyerekruhákat, ingeket, női divatruhákat, amiket már akkoriban is 10-12 ezer forintért árultak boltokban. A varrás előkészítési folyamataiba édesapám is besegített. Gyermekkorom része volt, hogy minden délután, iskola után ők újra nekiálltak dolgozni, azért, hogy nővéremmel semmiben se szenvedjünk hiányt, hogy elő tudjanak nekünk teremteni mindent.
Elmondhatatlanul hálás vagyok emiatt nekik, és ez az oka annak, hogy az üzletpolitikámnak tudatosan NEM része az olcsó bérmunkaerő alkalmazása. Inkább vállalom azt, hogy kevesebb terméket tudok elkészíteni egymagam, mint, hogy kihasználva, fillérekért dolgoztassak másokat. Ez az egyik oka, hogy az áraim a hasonló tervezők áraihoz képest kedvezőbbek, illetve az, hogy a különböző designer üzletek választékaiban sem lehet találkozni a táskáimmal, ahol az áfa mellett a kereskedő olykor plusz 100%-os haszna is rákerülhet a termékekre.
Szóba jöhet az, hogy bővíted a csapatod és többen is részt vesznek melletted a táskák elkészítésének teljes folyamatában – kivéve mondjuk a tervezést?
Egy bevételorientált szemléletű vállalkozó most erre nyilván azt mondaná, hogy naná, minden munkát ki akarok adni a kezemből, csak koordinálom a feladatokat és bezsebelem a pénzt. Nem, nálam a siker másban mérendő. Azokat a dolgokat, amihez én nem értek, most is más csinálja; kampányfotózás, a kis táblák gravírozása és idéntől az új logó gyártása, ami ötvös munka. Az időm végessége miatt a következő lépés a marketing feladatok, a brand építés átadása lesz, de ezt is csak olyan embernek, aki pontosan ismeri a márka életét. Az adminisztratív részt, a vásárlókkal való kapcsolattartást például azért nem adom ki a kezemből, mert meggyőződésem, hogy sokat számít a személyesség, az, hogy velem beszéli meg a vásárló, mit szeretne, velem találkozik a személyes átvételkor és nekem írja meg mekkora örömöt szerzett vele az ajándékozottnak.
Előfordul olyan, hogy kizárólag csak saját magadnak készítesz egy egyedi darabot, amit aztán nem dobsz piacra?
Ez egészen vicces, mivel azt gondolná az ember, hogy hegyekben állnak itthon a saját táskáim, pedig nem. Akárhányszor készítek valami újat, amit magamnak tervezek, ha megosztom a közösségi oldalakon, mindig jelentkezik valaki, aki beleszeret. Van néhány szükséges alapdarabom, illetve a jelesebb alkalmakkor, általában esküvők, kimondottan egy-egy a ruhámhoz illő táskát szoktam készíteni magamnak. Egyébként bármilyen hihetetlen, a divat maga, mint öltözködés, vásárlás vagy a státuszszimbólum mivoltuk miatt bizonyos márkák melletti elköteleződés teljesen hidegen hagy.
Hogyan tudsz egyedi maradni és hogyan tudod kikerülni, hogy bekebelezzen a mainstream hullám?
A Marie Anne Design számomra önmegvalósítás, ezért nem az aktuális módi alakítja a terveimet. Nem a divatosság, hanem a klasszikusan nőies kifinomultság jellemzi a táskáimat, ami viszont soha sem fog kimenni a divatból, akármennyire is jellemző a társadalmi szerepek torzulása.
A ’fast fahion’ világa az évi legalább két kollekciót diktálja és várja el, de hogy beszélhetnék időtálló termékekről, ha az üzletpolitikám azt üzenné: minden ősszel és tavasszal vegyél új táskát, a régit pedig dobd el?
Ha nem jön az ihlet, mindenáron nem készítek kollekciót. Így volt ez 2016 őszén is, mivel a 2015-ös őszi kollekció olyannyira jól sikerült, hogy egy évvel később is megállta a helyét a piacon. De a 2016-os nyári darabok is elmaradtak, helyette inkább menyasszonyi táskakollekciót készítettem, mivel akkor még itthon egyik vállalkozás profiljában sem szerepelt, így egy lépéssel mindenki előtt járhattam.
Minden egyes darab az ötlettől a megvalósításig a saját munkám, és az esetek többségében tudom, ki rendelte, kinek szánja, milyen alkalomra veszi, majd azon veszem észre magam, hogy egy személyes átvétel apropóján 3 órája beszélgetünk a leányzó lakásában, úgy, hogy előtte még ismeretlenek voltunk.
Nem tudnék büszke lenni magamra, ha egy papírra lefirkált rajzomat, tucatnyi szakember valósítaná meg helyettem, az én saját kezű, gondos munkám nélkül. Ezzel most senkit sem akarok bírálni, az nem az én feladatom, mindenki maga dönti el, hogy milyen értékrend mentén menedzseli a vállalkozását és ezzel egyben az életét is, mert a kettő részemről elválaszthatatlan.
Aki rákeres a nevedre, nem csak a táskáiddal találja szembe magát. Igazán büszke lehetsz a természettudományos tanulmányaidra és az ott elért eredményeidre. Ezek szerint nem csak a varrás a szenvedélyed?
Nagyra tartom azokat az embereket, akik már tizenévesen tudják, hogy mivel szeretnének foglalkozni, és szigorúan ehhez ragaszkodva végigjárják az utat. Nálam nem így volt, legalábbis a vállalkozás esetében, nem erre készültem gyerekkoromban.
Eleinte állatorvos, majd biológia tanár szerettem volna lenni, a tanulmányi eredményeim biztosították volna az ország bármelyik egyetemére a bejutást, abban viszont teljesen biztos voltam a kezdetektől, hogy természettel, mezőgazdasággal, vidéki élettel kapcsolatos szakra fogok jelentkezni. Aztán a pályaválasztásnál az agrármérnöki BSc. mellett döntöttem. Ezt követte a természetvédelmi mérnök MSc. képzés Gödöllőn.
Így utólag visszagondolva az egyetem alatt a számomra kedves témákba hihetetlen precizitással ástam bele magam. A tudományos versenyeken, fórumokon, konferenciákon való részvétel, a rengetek irodalmazás, terepi és levéltári kutatás, óriási adathalmazok feldolgozása, publikációk írása meghozta az eredményét; a diplomamunkám életem eddigi fő műve, de tényleg :) majd pillanatok alatt a PhD felvételin találtam magam. Ezzel egy időben indult el a Marie Anne Design is.
Gondolom, hogy nagyon sok energiát emészt fel a vállalkozás (varrás, beszerzés, tervezés stb.) önmagában is, emellett pedig ott a PhD és az azzal járó feladatok az egyetemen. Hogyan sikerül a kettőt összeegyeztetni? Néha azért jut idő a pihenésre is, igaz? :)
Egyszemélyes márkaként a rám háruló feladatok mennyisége hatványozott, alapvetően az első évek a szabadidőről való teljes lemondással jártak. A PhD alatt szerencsére a konzulensem mindvégig megengedő volt, támogatott a ”másik életem” lebonyolításában is, de a vállalkozás miatt háttérbe szorult az egyetem. A dolgozatom megírása és a doktori cím megvédése most még várat magára, de nem szeretek befejezetlen dolgokat halogatni az életemben. Az utóbbi fél évben viszont egyre szigorúbban veszem a magánélet és a vállalkozás időbeosztását, a hétvégék most már csak a családról, barátokról és a pihenésről szólhatnak, cserébe viszont hétköznap, van, hogy 12-14 órát dolgozom. A téli időszakban síelésre mindig szorítok időt, tavasszal megyünk Szlovákiába és a Dolomitokba túrázni, a hosszúhétvégéken pedig az Országos Kéktúra szakaszainak pecsétjeit gyűjtögetjük.
Elképzelhetőnek tartod, hogy a két szenvedélyed valamilyen formában egyesítsd? Esetleg egy a környezetvédelem szempontjából is izgalmas kollekció?
Másfél éve a márkát kettébontottam és a ’MAD urban’ név alatt utcai viseletre szánt lazább darabokat készítek. Készült egy kollekció, aminek az alapja Vác környéki vadgazdálkodási területről származó szarvasbőr volt. A nyersbőr a legtöbb helyen itthon veszélyes hulladékként végzi, a húsfeldolgozó üzemek fizetnek azért, hogy azt a hulladékégetőbe elszállítsák. Ezt a pazarlást kiküszöbölvén a nyersanyag a váci üzemből egy Győr környéki tímárüzembe került, a bőrök kikészítése után pedig elkészítettem a kollekció darabjait, hátizsákokat szarvasbőr és vászon kombinációjából. Ez a példa is mutatja, hogy kis összefogással nagy dolgokat érhetünk el: értéket menteni, időtálló értéket vásárolni és támogatni az eltűnő félben lévő hazai könnyűipart. Sajnos ez a projekt nem kapott elég nagy hangsúlyt, de hát tudjuk, hogy szól a közmondás a két ló megüléséről…
Tervezel más cégeknek is, vagy egyelőre csak a saját márkádra fekteted a hangsúlyt?
A rivalizálás, a hasonló márkák közötti kimondatlan feszültségek felőrlik az embert, lelkileg nagyon hamar bele lehet ebbe fáradni. Ezért én a másik utat választottam. Összefogással, együttműködésekkel, legyen az egy másik márka, blogger, fotós vagy közéleti szereplő, állandóan jelen lehet lenni a köztudatban, ami sikert jelent és ténylegesen előrébb viszi a vállalkozásunkat. Épp a héten keresett meg egy fiatal ruhatervező, hogy készítsünk egy közös minikollekciót. Ezek mellett két éve állandó kiegészítő-tervezője vagyok a Sentiments Couture divatháznak, ami mindig izgalmas munka és egyben nagy megtiszteltetés is.
Hogyan néz ki a vásárlói bázisod? Érkeznek megrendeléseid a határon túlról is?
Egyelőre a vásárlóim 90%-a magyar, de van még hova fejlődni itthon is. Volt már rendelésem a tengeren túlról, Dániából, a szomszédos országokból pedig egyre többen keresnek meg. Szerencsére a visszatérő vásárlóim száma is folyamatosan gyarapodik, ők erősítenek meg abban, hogy jó úton járok.
Hogyan látod magad 10 év múlva?
Abszolút családcentrikus vagyok, férj, két-három gyerkőc, vidéki élet. Közben a vállalkozás biztos lábakon áll, a márka ismert és elismert a hazai piacon. Budapesten egy kis üzlet, alkalmazottal.
Mit üzennél azoknak, akik hasonlóan kreatív alkotótevékenységben gondolkodnak, de nem mernek belevágni?
Nálam sokkal bölcsebb emberek tucatnyi hasznos könyvet írtak már erről, úgyhogy én csak annyit tanácsolnék, legyetek alázatosak, egyenesek és kitartóak. De ami e legfontosabb, ne bízzátok el magatokat, mert semmi sem tart örökké!
